Carlos

 

Az éj lassan telt, mint mindig, mikor szomorú az ember.

* * *

Nem láthatom többé ragyogó szemeit,

Nem tapintom többé selymes kezeit.

Nem nézek többször csábító arcára,

Sötétben világító szellemi voltára.

Most eljött a pillanat, mikor mindent megtennék,

Emberi voltomat bármire cserélném.

Mindent megadnék, hogy Vele lehessek,

De nem. 

Ezt többé nem lehet.

 

* * *

És az éj, újból sötét,

Mert elmentél.

Még csak el sem köszöntél. 

 

 

2016. 05. 25.

Megosztás a facebookon